Kosztolányi Dezső


Kosztolányi Dezső portréja Székely Aladár felvételén (1935)

„Nemeskosztolányi Kosztolányi Dezső, teljes nevén Kosztolányi Dezső István Izabella (Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.) író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének kimagasló formaművésze, a XX. századi magyar széppróza és líra egyik legnagyobb alakja.
1903-ban Budapestre költözött, s beiratkozott a bölcsészkar magyar–német szakára. Itt ismerkedett meg és kötött barátságot – Négyesy professzor stílusgyakorlatain – Babits Mihállyal, Juhász Gyulával, akikkel aktív levelezésbe is kezdett. Életre szóló barátságot kötött Karinthy Frigyessel, aki ekkor matematikával és fizikával foglalkozott és megismerkedett Füst Milánnal is.
Hatással voltak rá – többek között – a kortárs Zalai Béla (1882–1915), az egyik legeredetibb magyar gondolkodó filozófiai munkái.
1904-ben beiratkozott a bécsi egyetemre, ahol Hegel filozófiájáról, Grillparzerről, Schillerről hallgatott szemináriumokat. 1905-ben hazatért, de nem ment vissza az egyetemre, hanem újságíró lett. Első cikkei többek közt a Szeged és Vidékében és a Bácskai Hírlapban jelentek meg. 1906-ban a Budapesti Napló kérte fel munkatársnak Ady Endre helyére, aki akkor épp Párizsból küldte tudósításait. 1907-től A Hét is rendszeresen hozta verseit, műfordításait, kritikáit.
Íróként a politikamentességre törekedett, igyekezett távol tartani magát mind a jobb-, mind a baloldaltól, ennek ellenére egy-egy megnyilvánulásáért mindkét oldalról támadások érték. Több más írótársával együtt idegenkedve fogadta a Tanácsköztársaságot, a proletárdiktatúra intézkedései miatt ő is elveszítette egzisztenciáját, és eleve nem értett egyet a bolsevizmus ideológiájával sem. A kommün bukása után, 1919–21 között az Új Nemzedék című szélsőjobboldali lapnál helyezkedett el; egyik szerkesztője és szerzője volt a lap Pardon rovatának, amelynek cikkei élesen támadták a Tanácsköztársaságot és annak vezetőit, gyakran antiszemita és fajvédő megnyilvánulásokkal fűszerezve reagáltak a napi jelenségekre, valamint tiltakoztak a trianoni békediktátum ellen, ezáltal irredenta álláspontot is képviseltek. A lap Horthy Miklós egyik befolyásos emberének, Bangha Béla páternek az érdekszférájába tartozott, s ő tartotta fontosnak egy olyan írói nagyság foglalkoztatását, mint Kosztolányi. A Pardon-cikkek mindegyike névtelenül jelent meg, emiatt nehéz kideríteni, melyik származott Kosztolányitól, mivel többen is írták őket, köztük Kádár Lehel és Lendvai István. Bár Kosztolányi a nemzeti szocializmusnak csak a kezdetét érte meg, egyértelműen elítélte annak ideológiáját.

Rákosi Jenőt 1930-ban Kosztolányi követte a Magyar PEN Club elnöki tisztségében, melyről később – politikai nyomásra – kénytelen volt lemondani. 1933-ban mutatkoztak betegsége, a rák első jelei. 1934-től sorozatos műtéteken esett át, még Stockholmba is elment rádiumkezelésre. 1935-ben, a visegrádi újságíró üdülőben szerelemre lobbant egy fiatal férjes asszony, Radákovich Mária iránt. Szerelmük több vers megírására is sarkallta, mint például a Röpima, a Szeptemberi áhítat. El akart válni, de betegségének súlyosbodása közbeszólt.

1936 november 3-án halt meg gócos tüdőgyulladásban, Budapesten, a Szent János Kórházban. Decemberben a Nyugat különszámmal adózott emlékének, amelyben Babits rehabilitálta fiatalkori barátját, művésztársát. Szenvedéseiről részletesen Ascher Oszkár tudósított nemcsak a Nyugatban, hanem Az Est hasábjain is.” Forrás: Wikipedia


„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”
Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és a lélekről


„Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma új értelmi és érzelmi törvényekkel. Mi tehát a tíz legszebb magyar szó? Ezt felelném, abban a tudatban, hogy válaszom merőben önkényes, és éppúgy jellemez engemet, mint nyelvünket: Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.”
Kosztolányi Dezső: A tíz legszebb szó


„A szótár csak kagyló, ezzel csak meregetünk a nyelv tengeréből. A nyelv azonban a tenger, a tenger.”
Kosztolányi Dezső


„A nyelv nem lehet “egyszerű”, mert az ember nem “egyszerű”, aki beszéli. Az ember éppen azért beszél, mert nem egyszerű, mert bonyolult, és mindig fölöttébb bonyolult dolgot akar közölni.”
Kosztolányi Dezső


„Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadnak.”
Kosztolányi Dezső


„A nyelv egymagában álló hatalmas szervezet, egy természetproduktum, melynek oly furfangos, de lényegében fölségesen egyszerű törvényei vannak, mint a természetnek.”
Kosztolányi Dezső


„Van-e nyelv, mely, mint élő, élni hivatott, egészséges szervezet nem ragaszkodik körömszakadtáig egyéniségéhez, szabályzataihoz és szeszélyeihez? … A természet ösztöne ez. Ártatlan, senkinek se vétő, szűzi sovinizmus, fullánktalan szeretet, édes-boldog elvakultság, akár a gyermeké, aki az édesanyját legszebbnek, legjobbnak látja, s ezért esze ágában sincs, hogy kiirtsa a többi édesanyákat.”
Kosztolányi Dezső


„A nyelv természeti jelenség. Gyökerei mélyen belenyúlnak a múlt őstelevényébe, egészen a történelem előtti korig, s van törzse, ága, lombja, eleven virága is. Úgy hat ránk, mint valami hatalmas, megfoghatatlan, szellemi csoda. De annyira élő és valóságos, hogy érzékeinkkel is észlelhetjük.”
Kosztolányi Dezső


A vértanuk nyelvéről:
„Aznap este azonban a véletlen jótékony és vigasztaló szeszélye kezembe adott egy könyvet, Franki Ágoston Lajosnak, a cseh születésű és cseh anyanyelvű költőnek önéletrajzát, aki 1836-ban, a nagyhéten felkereste a vatikáni könyvtárban monsignore Mezzofanti-t Az olasz bíboros, a földgolyó legnagyobb nyelvi lángesze, aki hatvan nyelven írt és beszélt, hosszan és szívesen elcsevegett a csehországi költővel. Természetesen a nyelvekről folyt a társalgás. Azt kérdezte a költőtől, miért [nem ír] cseh nyelven, mire ez azt válaszolta, hogy akkor nem lenne közönsége. A beszélők különben ötpercenként váltogatták a nyelvekeit, németül kezdték, csehül folytatták és a héberrel fejezték be. A véletlen úgy akarta, hogy Mezzofanti, aki a vatikáni könyvtárban csak bíboros és könyvtárnok volt, de a tudományban a nyelvek pápája, ez alkalommal egymásután nyilatkozott a cseh és magyar nyelvről s az utóbbiról való önkéntes nyilatkozatát melyet eddig sehol sem közöltek magyarul, éppen e cseh születésű és cseh anyanyelvű költő írta le. A kijelentést, melyet alább szószerint való fordításban teszek közzé, rendkívüli érdekesnek és becsesnek tartom, nemcsak a mai cseh-magyar torzsalkodások miatt, de azért is, mert egy pártatlan és páratlan zseni tette, aki többek közt cigányul, koptul, kurdul is folyékonyan beszélt s ismert minden nyelvjárást és hangárnyalatot. A bábeli zűrzavar, mely mindnyájunkat nyűgöz, az ő villámló agyvelejében eloszlott. Tüneményes rövid idő alatt tanult meg egy-egy nyelvet, tökéletesen, hiszen amelyre ránézett, azt többé nem felejtette el, elég volt hozzáérnie egy nyelvtanhoz, hogy azonnal vérré váljon benne a szabály és gátlás nélkül való emlékezetében meggyökeresedjen az idegen szó. Amit egy nyelvről állít, azt el kell hinnünk, az ex cathedra hangzik el. Ő itten a szaktekintély.”

„Tudja — mondta a beszélgetés során a cseh költőnek –, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után, minden más nyelv előtt, leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából
leginkább fejlődésre képesnek? A magyart. Ismerem néhány új költőjüket, néhány versüket, melyek dallamosságukkal meglepnek. Ügyeljen (figyeljen!), ebben a nemzetben egyszerre csak fel fog tündökölni egy költői lángész, és nézetemet igazolja. A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik a nyelvükben.”

„Igen, az olasz pap a sírkövekkel kirakott vatikáni könyvtárban, régi fóliánsok és halotti papiruszok között megálmodta Vörösmarty Mihályt a dallamos orkánjával és égig zengő szenvedélyével, jósolt Petőfiről, Aranyról, és látta a magyar nyelv végtelen, soha meg nem szakadó útját. Jólesik ezt emlékezetünkbe idézni ma, mikor minden áldott nap verik és bottal, sóval, kötéllel szelídítik azokat, kik magyarul beszélnek. Tudják meg mindannyian, hogy királyi kincset hordoznak magukban. Könnyes örömmel továbbítom ezt a híradást, én, ki a vértanuk nyelvén írok.”
Kosztolányi Dezső: A vértanuk nyelvéről


„Az igazi szeretet szerény. Az igazi szeretet félreáll, elhagyja azt, akit boldogít, hadd lebegjen a lelke szabadon, hadd röpüljön a maga útján, hadd találja meg azt, amire rendeltetett. Ez a szeretet nem óhajt ellenszolgáltatást. Ez a szeretet elegendő önmagának, és ezért végtelen. Ez a szeretet tudja, hogy semmi sem a mi tulajdonunk, sem mások teste, sem mások lelke, még saját gyermekeink lelke sem.”
Kosztolányi Dezső



NTA
0 Comments