Tóth Árpád


Tóth Árpád
Tóth Árpád (Arad, 1886. április 14. – Budapest, Várnegyed, 1928. november 7.) költő, műfordító. „Mint egy szent jóságú égitest, mindig a fényes oldalát fordította felénk”.  — Babits Mihály



„Némán, erősen szorítsunk kezet
Az uton, mely csillagokba vezet!”
Levél Osvát Ernőhöz



„Ember vagyok, új élet, új utas,
Ki azt hiszi, friss titkokat kutat,
S szűz ösvényt tör. Ám bennem csöndesen
Ezernyi ős mozgás jár vén utat.

Sok régi ritmus, sűrű és borús
Zajlás a test titkos mélyeiben,
Távol a fénytől s mégis biztosan,
Hibátlanul. S ős híreket izen.

Ó, jaj, ki tudja, hány bús ükapám
Testében élt már ez az idegen
Világ, mely fáradt gesztusok felé
Lankasztja lázadozó idegem.

Mosolyognék egy boldog, új mosolyt,
De a szivem bíbor öbleiből
– Sejt sejtnek adja – csöndesen remeg
Szememig a holt könnyek vödre föl.

Dacolnék új, szép daccal, ám kevély
Szájam körül már gyáva gödröt ás,
Szelíd barázdát, halavány mosolyt
Valami ősi meghunyászkodás.

Én régi, régi jobbágy–őseim,
Hát éltek még? Jaj, hány rossz éven át
Vonszolja még a csüggeteg utód
Sötét parancsok konok csapatát?

Vagy kába álom minden szabad út,
És nem is lehet újat kezdeni?
S csak egy parancs van a földön örök:
Dolgozni s új rabszolgát nemzeni?

Én nem hiszem. Van kicsi gyermekem
Énnékem is! Hátha az ősi sejt
Őbenne tisztul dús örömre, és
Minden homályos, vén bút elfelejt!

Ó, hátha jő a tiszták s boldogok
Szűz birodalma, a szebb, új világ,
S dallá dobognak a szivekben a
Bús, fáradt ritmusok, a holt apák!”
Az ősök ritmusa



NTA
0 Comments