Gárdonyi Géza


Gárdonyi Géza
Gárdonyi Géza

Gárdonyi Géza (született Ziegler Géza, Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) magyar író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. A 19–20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Korának sajátos figurája, egyik irodalmi körhöz sem sorolható tagja volt. Életműve átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között. Írói nevét születési anyakönyvezési helyszíne, Gárdony után választotta, s 1881 után – a Z. elhagyásával – egyre gyakrabban, az 1890-es évektől pedig kizárólagosan ezt tüntette fel művei fejlécén. Gárdonyi nagy jelentőséget tulajdonított a nyelv stiláris szerepének, hivatásának tekintette a magyar nyelv művelését és formálását, hagyatékában több száz oldalasra rúgnak az általa írt nyelvészeti jegyzetek. Forrás: Wikipedia



“Légy az, kiből árad a nyugalom.
Légy az, kire nem hat a hatalom.
Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet.
S menj oda, hol fázik a szeretet.”
Gárdonyi Géza



“A szeretetnek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban.”
Gárdonyi Géza



“A lelkek megérzik egymást, ha más-más testbe vannak is helyezve, - megérzik, hogy együvé tartoznak.”
Gárdonyi Géza



“Ha az ember: kicsiben a világmindenség, akkor a világmindenség: az ember nagyban. A test a matéria, a lélek az Isten. A csillagok a világmindenség sejtjei.
De mi akkor az ember?
Az, ami a harmatcsepp: távolra jutott kerek egész részecskéje a tengernek.”
Gárdonyi Géza



“Ha házunk meggyullad, kiragadjuk belőle gyöngyünket, aranyunkat. A többi holmi úgyis csak limlom. Ha testünk meghal, a lélek magával viszi a legértékesebb szerzeményeit az új testbe.”
Gárdonyi Géza



“A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyében viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét. A magyarságunk érzése mélyen bent ég bennünk, hogy szinte magunk sem tudunk róla, mint a tűzhányó hegyek, amelyek hideg kőhegyek, de egyszer megmordulnak.”
Gárdonyi Géza



“A természeti életet vizsgáló tudomány nem keres Istent, csak a természet titkait. S mégis ahogy ezeket fejti, folyton az Istent találja: lépésről lépésre közeledik hozzá. A tudomány bányászai ezek: sötétben indultak, apró lámpásokkal, s íme lassankint a világosság bányájában találják magukat. Minden csákányütésre új fény ragyog elő.”
Gárdonyi Géza





“Életünk téves felfogása abból ered, hogy egynek véljük ezt a két fogalmat: ember és emberi test. A legfelső fokra ezen a földön akkor jutunk, mikor különvalónak érezzük magunkat testünktől. A tökéletlen ember egy a testével, a teste ő. A tökéletes csak úgy néz a testére, mint a ruhájára.”
Gárdonyi Géza



“Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltünt. A láng, – az voltam én.”
Gárdonyi Géza



“Halastóba az okos haltenyésztő csukát is bocsát. A halak a zaklatás következtében fürgékké, erősekké fejlődnek. Vajon a földi bajok rajtunk nem ilyen csukák-e?”
Gárdonyi Géza



“A pénz csak arra való, amire a kenőcs a kocsira: ne nyikorogjon.”
Gárdonyi Géza



“Az Isten nélkül élő művész az anyagra néz,
az Istennel élő a lélekre.
Az anyag emberének csupán lába van,
a lélek emberének szárnya is.
A láb kis téren mozog.
A szárny a végtelenségben.”
Gárdonyi Géza



“Lehetetlen, hogy a világmindenség ura csak azért adott volna életet, hogy megint megsemmisítse. Minden, ami van, van valamiért. Hogy a formák változnak folytonosan, azt is látjuk. Tehát mink is valamiért vagyunk a világon, s változton változunk. Miért ne lehetne a halál is csak változás, utolsó e földön, de nem utolsó a nagy mindenségben?”
Gárdonyi Géza



“Minden erőnél erősebb erő: az anyai Szeretet. Emberi testbe költözött NAPFÉNY. Isten szívéből leszállott szent láng, haláltól nem félő erős gyöngeség.”
Gárdonyi Géza



„Nem tudom, vizsgálják-e valamikor a tudósok az emberi szemnek a mélységeit. Mi van azokban a mélységekben, hogy láthatatlan sugarak szállnak belőle elő? És miért más minden sugár? Miért hideg ebben a percben? Miért meleg a másik percben? Jégnek a sugara és tűznek a sugara. Néha simít, mint a bársony, néha szúr, mint a tövis, néha üt, mint a mennykő.”
Gárdonyi Géza



NTA
0 Comments